Életének nagy részében John Henry Newman az anglikán egyház oszlopos tagjának számított. Ragyogó teológus és prédikátor volt, Oxfordban professzor, akinek intelligenciáját és jámborságát széles körben tisztelték. Newman – aki már régóta anglikán pap volt – odaadóan védelmezte az anglikán egyházat mind a szekularizmus, mind pedig a katolicizmus általa észlelt hibái ellen. És mégis, a gondviselés drámai fordulatával az a nagyszabású munka, melybe Newman azért kezdett bele, hogy megvédje az anglikanizmust, végül is arra vezette, hogy magához ölelje a Katolikus Egyházat, melynek olyan sokáig állt ellen.

Newman az Oxford-mozgalom központi alakjává vált (1833-1845). A mozgalom olyan anglikán teológusokból és papokból állt, akik arra törekedtek, hogy újraélesszék az anglikán egyház kapcsolatát ősi, katolikus gyökereihez. Hangsúlyozták a korai egyházatyák, az apostoli folytonosság, a liturgia szépségének és a szentségeknek a fontosságát – mindezeket persze szigorúan az anglikán hagyományok keretein belül. Newman és munkatársai hitték, hogy az anglikán egyház a via media-t, a középutat képviseli a protestáns reformok szélsőségei és a római katolikus autoritás között.

Ahogyan a szembenállás az Oxford-mozgalommal szemben nőtt és a teológiai viták fokozódtak, Newman kénytelen volt szilárdabb intellektuális alapokon megvédeni az anglikanizmus integritását. Így nekilátott egy teológiai dolgozat megírásának, hogy megkülönböztesse az anglikán tanítást a római katolicizmusétól, miközben továbbra is állítja az előbbinek, mint az apostoli kereszténység igazi örökösének a legitimitását. Munkája eredménye az az 1845-ben kiadott mű, melynek címe: A keresztény tanítás kibontakozása.

Nem lehet nem észrevenni az iróniát: Newman azon kísérlete, hogy megvédje az anglikanizmust, az ő megtérésének legfőbb eszközévé vált.

Ahogy Newman egyre mélyebben tanulmányozta az egyháztörténetet, megbizonyosodott arról, hogy sok olyan tanítás, melyeket katolikus „hozzátoldásokként” utasított el – mint a pápaság, a Mária-tisztelet és a purgatórium -, nemcsak hogy nem tévesek, hanem szervesen fejlődtek ki az apostoli tanítás magvából. Ezzel szemben viszont ráébredt, hogy az az anglikán állítás, miszerint a korai Egyházzal töretlen folytonossággal bírnak, történelmileg gyenge lábakon áll, teológiailag pedig következetlen.

Ebben az összefüggésben írta Newman mára már híressé vált idézetét: „A történelem mélyére hatolni annyi, mint megszűnni protestánsnak lenni.”

Mire végzett A keresztény tanítás kibontakozásával, Newman döntése már megszületett. Intellektuális őszintesége, tisztessége – karöltve az évekig tartó lelki küzdelemmel – vezette el arra a meggyőződésre, hogy a Krisztus által alapított Egyház igazi folytatója a Katolikus Egyház. 1845-ben az olasz passzionista misszionárius, Boldog Dominic Barberi révén belépett az Egyházba.

A megtérés megdöbbentette az angol társadalmat, és megbotránkoztatta sok egykori anglikán munkatársát. Az ő szemükben Newman nemcsak elhagyta az egyházat, hanem átállt az ellenséghez.

Azonban Newman útja nem az árulásé, hanem a becsületességé volt. Ő az igazságot követte, bárhová is vezette, még ha ezért hatalmas személyes és szakmai árat is fizetett.

Az elkövetkező években Newman vált az angol nyelvterület egyik legünnepeltebb katolikus gondolkodójává. Végül 1879-ben XIII. Leó pápa bíborossá nevezte ki. 

Newman az ún. Biglietto-beszédében 1879. május 12-én kijelentette: az évek hosszú során sok hibát követtem el. Semmi sincs bennem abból a magasztos tökéletességből, ami a szentek írásaira jellemző, nevezetesen , hogy hiba ne található volna bennük; de amit remélek, hogy mindvégig állíthatok, amit írtam, az a következő: őszinte szándék, személyes célok hiánya, engedelmességi hajlam, hajlandóság a helyreigazításra, a hibáktól való félelem, a Szent Egyház szolgálatának vágya, és az isteni irgalmasságból a siker méltányos mértéke. És örömmel mondhatom, hogy egy nagy bajjal kezdettől fogva szembeszálltam. Harminc, negyven, ötven éven át minden erőmmel ellenálltam a vallási liberalizmus szellemének. Soha a Szent Egyháznak nem volt nagyobb szüksége támogatókra ellene, mint most.

A vallási liberalizmus az a tanítás, hogy nincs pozitív igazság a vallásban, hanem az egyik hitvallás ugyanolyan jó, mint a másik, és ez a tanítás napról napra egyre nagyobb jelentőséget és erőt nyer. Ellentmond bármely vallás igaznak elismerésének. Azt tanítják, hogy mindegyik vallást tolerálni kell, a kinyilatkoztatott vallás nem igazság, hanem érzés és ízlés; nem objektív tény, nem csoda; és minden egyénnek joga van azt mondani, ami a fejében megcsillan. Az áhítat nem feltétlenül a hiten alapul. Az emberek járhatnak protestáns és katolikus templomba, mindkettőből meríthetnek jót, és egyikhez sem tartozhatnak. 

Eddig a polgári hatalom keresztény volt. Még az egyháztól elszakadt országokban is, mint például az enyémben, az a mondás volt érvényben fiatalkoromban, hogy: „A kereszténység az ország törvénye”. Az egyház tekintélye és tanítása helyett mindenekelőtt egy egyetemes és teljesen világi oktatást akarnak, amely minden egyén számára világossá teszi, hogy a rend, a szorgalom és a józanság személyes érdeke. Aztán, hogy a vallás helyébe nagyszerű, működő elvek lépjenek, az így gondosan képzett tömegek számára biztosítja – az igazságosság, a jóindulat, az igazmondás és hasonlók széleskörű, alapvető etikai igazságait; a bizonyított tapasztalatot; és azokat a természeti törvényeket, amelyek spontán módon léteznek és hatnak a társadalomban és a társadalmi ügyekben, legyenek azok fizikaiak vagy pszichológiaiak; például a kormányzásban, a kereskedelemben, a pénzügyekben, az egészségügyi kísérletekben és a nemzetek közötti érintkezésben. Ami a vallást illeti, az egy magánjellegű luxus, amelyet az ember élvezhet, ha akar; de amelyért természetesen fizetnie kell, és amelyet nem szabad másokra rákényszerítenie, vagy mások bosszúságára megengednie magának. Soha nem volt az Egyház Ellenségének ilyen okosan kidolgozott és ilyen sikerrel kecsegtető terve. Nagyszámú tehetséges, komoly, erényes férfit, elismert előéletű idős urakat, karrier előtt álló fiatalembert fogott meg a vallásos liberalizmus szelleme, és e szellem ellen harcolni kell. 

Newman bíboros hatása a teológián messze túlnyúlóan az oktatásban, a filozófiában és az irodalomban is érezhető volt. 2019-ben Ferenc pápa szenté avatta, elismervén szentségét, éleselméjűségét és tartós befolyását.

via zarandok.ma, https://www.newmanreader.org/