Az eszményekre szükségünk van. Az eszmények, az eszményeket képviselő személyek minden időben vonzzák, lelkesítik az embert. Hozzátartoznak az életünkhöz, talán észrevétlenül is alakítanak minket. Elsősorban a fiatalok azok, aki igénylik az eszményt. Szeretik nézegetni azt, akire érdemes felnézni. Meg is kapják a világtól az eszményeket, de milyeneket? Minden héten újakat, egy-két hétre szóló eszményeket, kétes értékű, udvari bolondból országvezetővé tett politikusokat, lehetőleg botrányaikról elhíresült sztárokat, a divathullámok taraján lovaglókat, akik jönnek és mennek, erővirtuózokat, szóval a percemberkéket. Ha őket követik a fiataljaink, akkor divatba jöhetnek, s a divatból aztán ki is mennek.

Mindenszentek napján időtálló eszményekkel szembesülünk. Emelkedett lelkiséget képviselő embereket állít elénk az egyházunk. És követhetőket, amikor kortársainkat is a szentek között látjuk: Teréz anya, Apor Vilmos, Batthyány László.  Ők nem vértelen, ködös legendák világából lépnek elénk, hanem a XX. század véres, vaskos realitásából nőttek fel az oltár magaslatára humanizmusukkal, Isten és embertársi szeretetükkel. Szétfeszítették az új kor könyörtelen vaspántjait és példát adtak arra, hogy a világ eljegesedő, testvérietlen, szeretetlen korszakában is lehet szeretni.

Boldogító híre az egyháznak a világ számra: sokkal több a névtelen, az ismeretlen szent, mint amit a hagiografia, a szentek élete felsorol. Nincs numerus clausus, vagyis lezárt létszám, mert Isten minden népéből toborozza országának tagjait. János apostol, mikor megírta Apokalipszisét, felszabadultan beszél arról, hogy a Mindenszentek galériájában ott vannak keletről, nyugatról, minden népből és nemzetből.

A szentekben nem divatminták, divatkollekciók, nem sorozatban gyártott, kopírozott emberkék. Minden szent a maga korában megtalálta a személyre szabott, korához kötött feladatait. Hősök és szentek lettek saját korukban, de a lényeget tekintve korszakokat átívelő magasztossággal, példaadással.

Mindenszentek ünnepén és másnap, halottak napján találkozik az élő, a küzdő egyház, - vagyis azok, akik még nem léptük át a halál kapuját -, a szenvedő egyház tagjaival, - akiknek emlékét őrzik a temetők, akik a tisztító tűzben várják megdicsőülésüket -, s jelen lesz a diadalmas egyház örvendező tagjaival, akik Szent János szavai szerint fehérre mosták magukat a Bárány vérében. 

P. Reisz Pál OFM