Tamási 1919-ben jellegzetes dunántúli település volt, közepes, 5200-5800 közötti népességgel. Lakosai főként földműveléssel foglalkoztak. Az első világháború a nagyközséget sem kímélte, a fronton 250 katonája halt meg, templomának harangjait és orgonasípjait leszerelték. A hazatérő katonaság egy részének fosztogatása miatt romlásnak indult a közbiztonság, ami a rendőrség létszámának ideiglenes bővítéséhez vezetett.

A kommün alatt létrehozták az 50 fős direktóriumot. Május 1-jére komoly ünnepség keretén belül emlékeztek, minden bizonnyal erre az időre tehető az államosítás befejezése. Az ellenforradalom kirobbanásának sok oka volt, ahogy az Szabó Béla 1992-ben készített interjúiból kiderül: a visszaemlékezők ennek okaként egyértelműen a rekvirálásokat, a vörösök túlkapásait és fosztogatásait jelölték meg. A felkelők paraszti származása arra utal, hogy elsősorban nem ideológiai küzdelemről volt szó, hanem főként családjuk megélhetését kívánták óvni. Természetesen erről már a korabeli propaganda sem vett tudomást, inkább a „proletárság lelketlen bujtogatói”, az „álnok burzsoák” által félrevezetett emberek megmozdulásaként interpretálták.

1919. május 29-én este a Hutflesz-féle kocsmában gyűlés volt, a hangoskodókat Both Lajos figyelmeztette, hogy nem érdemes szembeszállni az államhatalommal. Mindezt annak tudatában jelenthette ki, hogy Tamásiban működött belső karhatalom (Vörös Őrség). Másnap a felkelők megkaparintották a helyi laktanyában őrzött fegyvereket, több vörösőr a tamásiak mellé állt. Úgy tűnt, hogy május 31-én hajnalban sikerül győzelmet aratniuk. Azonban a délután meginduló ellentámadás elsöpörte a megmozdulást.

A felkelés leverésére több egységet mozgósítottak: a források szerint Bonyhádról, Dombóvárról, Gyékényesről, Kaposvárról, Szekszárdról, Székesfehérvárról és Veszprémből érkeztek alakulatok. A lázadás felszámolásában a 44. vörös dandár VI. zászlóaljának 40-42 főből álló, főként dombóvári vasutasok alkotta fegyelmi szakasza, illetve a hozzájuk csatlakozott, a szerb megszállás alatt álló Pécsről átszökött bányászokból álló egység vállalt oroszlánrészt. A különítmény vezetőjét, Zay Dezső Elemér századost állítólag Szamuely Tibor utasította telefonon.

A visszaemlékezések szerint a felkelők gyengén voltak felszerelve, a vadászpuskákon kívül legfeljebb a vasvillákban bízhattak, ráadásul hiányzott a kellő irányítás, míg velük szemben katonaviselt parancsnokok látták el a vezetést. Az ellenállók végül belátták a helyzet reménytelenséget, ezért küldöttséget menesztettek a vörösökhöz. A támadók elfogadták a békeajánlatot és büntetlenséget ígértek. Május 31-én este 11 órakor indult el az I. Veszprémi vörösőr ezredtől Pranzer László vezetésével 100 katona, ők hajnalban értek a településre.

A bevonulás után azonban gyökeres változás következett be. A kútfők nem egységesek abban, hogy hány embert tartóztattak le, bizonyos adatok szerint akár minden felnőtt férfi „összeszedésére” sor kerülhetett. Bekövetkezett az első kivégzés, Kiss A. József napszámost, aki a felszólítás ellenére tovább lövöldözött, a parancsnokok rövid tanácskozás után halálra ítélték. A fogva tartottak között volt a plébános, a szolgabíró, az erdőmester és még sokan mások. Egyeseket kínzásokkal, másokat pedig megalázó tevékenységek (pl. illemhely tisztítása) végeztetésével próbáltak szóra bírni. Mozolányi István plébánossal vizet hordattak, miközben szidalmazták és bántalmazták.

Június 1-jén a felkelés három résztvevőjét, Berta Pál mészárost, Hörich Imre asztalosmestert és Madarász József rendőrt halálra ítélték. Ügyükben rögtönítélő bíróság járt el, közülük 10 tag személyét sikerült azonosítani. 

A nyilvános kivégzést a hírhedt Fabik-csoport három tagja hajtott végre, az áldozatokat az akasztás előtt még brutálisan összeverték. A holttesteket elrettentés végett a kötélen hagyták, fejük fölé vörös táblára pedig a következőket írták: „Így pusztul el a proletárság minden ellensége.” 

Forrás: mult-kor.hu