Boldog Scheffler János 1887. október 29-én született az akkori Szatmári vármegyében, Kálmándon, tízgyermekes család gyerekeként. A szegény sorsú, okos fiút a falu plébánosa karolta fel. Középiskolába Szatmárnémetiben járt, ám a nyolcadik osztályt már a papnevelő intézetben végezte. A kitűnő eredménnyel végzett papnövendéket 1906-ban Budapestre küldték teológiát tanulni, ahol szintén kitűnt társai közül. 1910. július 6-án szülőfalujában szentelték pappá, rövid csomaközi szolgálata után Rómába küldték ösztöndíjjal, ahol kánonjogi doktori címet szerzett. Teológiai tanár és prefektus lett Szatmáron, illetve segédlelkész Ungváron. Közben a Pázmány Péter Tudományegyetemen doktorált. Ezt követően a szatmárnémeti katolikus főgimnázium hittanára és első igazgatója volt 1917 és 1923 között. Nagymajtényban plébánosként szolgált, majd teológiai tanár volt Szatmáron és Nagyváradon, 1939-től pedig spirituális is. Számos kánonjogi tanulmánya jelent meg.

1942-ben kinevezték a szatmári egyházmegye püspökévé, majd nagyváradi apostoli kormányzóvá. 1948-tól az újraegyesített szatmár-nagyváradi egyházmegye közös püspöke lett. A második világháborút követően kiállt a sok ezer sváb származású férfi és nő munkatáborba hurcolása ellen, eredménytelenül. Később a Securitate őt szemelte ki arra, hogy vezesse a pápával szakító romániai katolikus egyházat. Ő erre a felkérésre ennyit válaszolt: „Non possum!” (Nem tehetem!) 1948-ban működését felfüggesztették, nyugdíjassá nyilvánítva őt. 1950-ben elutasította a békepapi mozgalom megszervezését, ezért az év május 23-án körösbányai kényszerlakhelyre száműzték, majd 1952-ben letartóztatták, és Bukarestbe szállították, ahol arra próbálták rábírni, Gyulafehérváron vegye át az állami egyházmegye kormányzását. Miután ezt nem fogadta el, előbb Máramarosszigeten börtönözték be, majd a jilavai föld alatti tömlöc foglya lett. Koncepciós pert kezdeményeztek ellene, a Vatikánnak való kémkedéssel és hazaárulással vádolták. 

A tárgyalására nem kerülhetett sor, mert a kínzások és a börtön embertelen körülményei miatt 1952. december 6-án meghalt. 

Ezek voltak csendes nyugalommal kiejtett utolsó szavai: „Ibi vacabimus...” azaz „Ott időzünk…” Cellatársa, Dan Mizrahy zsidó származású zeneszerző negyven év múltán is pontosan idézni tudta latinul Szent Ágoston ezen sorait, a püspök kedvelt idézetét, amelyre megtanította a börtönben, s amelyet meg is magyarázott neki: „Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, mi lesz végül vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége?”

Koporsó nélküli jeltelen sírba temették, de a börtön ortodox papja megjegyezte a sírhelyét, így maradványait 1965 őszén titokban, útitáskájában szállította haza Galambos Ferenc nagyprépost, hogy örök nyugalomra helyezhessék. Boldoggá avatására 2011. július 3-án került sor a Szatmárnémetiben.

Forrás: romkat.ro

(2026.05.17.)