Csupán néhány napig tartott a magyarországi forradalom és szabadságharc, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románban sem. Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelemben. De lélekben és lélektől lélekig nagyonis elevenen élte meg ötvenhatot. Lelepleződött előtte a proletár internacionalizmus minden hazugsága . Ennek következtében bátrabban mert foglalkozni művelődési kérdéseivel, történelmével, és megpróbált csoportosulni, közösen tárgyalni meg közös ügyeit. Azonnal lecsapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította a magyar nyelvű szakoktatás kérdését, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, vagy a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását.

⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠

Súlyos veszteségek érték a zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránus egyházat, amelynek nyolc lelkészét és teológusát tartóztatták le 1958 végén, 1959 elején. Köztük volt Mózes Árpád püspöki titkár, Kiss Béla püspökhelyettes, Dani Péter, Antal László, Gödri Oláh János, Antal Dénes. A fővádlott Mózes Árpád, püspöki titkár, székelyzsombori lelkész volt. Azzal vádolták, hogy 1956-ban, amikor egy debreceni diákcsoport a kolozsvári Teológiai Intézetbe látogatott, a kollégiumban nacionalista magyar nótákat és tiltott egyetemista dalokat énekeltek, a magyarországi „ellenforradalom” idején lelkesedéssel fogadták az ottani eseményeket, számtalan esetben rágalmazták a romániai népi demokratikus rendszert, a vádlott, Mózes Árpád szidalmazta a Szovjetuniót, amiért a magyar kormány kérésére vérbefojtotta az ellenforradalmat. Magánbeszélgetések során kijelentette: a nemzetiségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha Erdélyt visszaadják Magyarországnak, még akkor is, ha a románság lélekszáma jelentős mértékben meghaladja az erdélyi magyarságét. A vádlott — olvasható az ítéletben — rágalmazó módon beszélt az erdélyi magyarság helyzetéről, azt állítva, hogy nem örvendenek ugyanazoknak a jogoknak, mint a románok, a jogok formálisak, csak papíron léteznek, valójában minden kulcsfontosságú állásba románokat neveznek ki. 

Mózes Árpádot a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával 18 évi szigorított börtönnel és teljes vagyonelkobzással sújtották a Büntető Törvénykönyv 209. paragrafusa, 2. alpontja, a. bekezdése alapján. Az evangélikus lelkészek és teológusok bebörtönzésével valójában D. Argay György, nagy tiszteletnek örvendő evangélikus püspököt, s általa az egyházat akarták lehetetlen helyzetbe hozni. A tartományi pártbizottságon történt kihallgatása során Argay püspök kijelentette: tartóztassanak le engem, de engedjék szabadon a fiaimat! A letartóztatási hullámra az ürügyet az szolgáltatta, hogy a teológusok memorandumban tiltakoztak egyes tanárok marxista és dogmatikus beállítottsága ellen és az egyház reformját sürgették. Amikor Mózes Árpád megkérdezte az elnöklő Valean Simion hadbíró őrnagytól, mit és mivel vétettek az ország területi integritása ellen, cinikus válasza ez volt: nem csináltatok semmit, de csináltatok volna, ha lett volna rá lehetőség! Mindez egyértelműen bizonyítja: mondvacsinált vádak alapján ítélték el a nyolc lelkészt és teológust 5–18 év közötti börtönbüntetésre. 

A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézeten 1959-ben valóságos terrorhullám sepert végig. Csatlós János és Csatlós Katalin marosvásárhelyi lakosok így siratták teológus fiukat: “Csaba fiunkat 1959. március 14-ről 15-re virradó éjszaka hurcolták el a kolozsvári Református Teológia bentlakásából, mint negyedéves hallgatót. ugyanakkor elhurcoltak — ha jól tudjuk — nyolc vagy kilenc teológust, köztük, ha jól emlékszünk, Márton Attilát, Miklós Istvánt, Sós Ferencet. A vád az volt ellenük, hogy a Román Népköztársaság megdöntésére és a Román Munkáspárt megbuktatására szervezkedtek, az 1956-os magyarországi forradalmi események idején a fiunk is gyászszalagot hordott, az ottani harcokban elesett magyar ifjakra emlékezve. A vádiratban az is szerepelt, hogy együttérzett a “bűnös és galád” magyarországi ifjakkal. A tárgyalás során meg is kérdezte a fiunkat a Katonai Törvényszék elnöke: “Hogyha Kolozsváron is sor került volna egy olyan “bűnös” lázadásra a rendszer ellen, mint Magyarországon, résztvett volna-e a felkelésben?” A fiunk azt felelte: “Ha a többi magyar ifjú ment volna, akkor ő is velük tartott volna”. Erre a hadbíró kijelentette, hogy “az akarat egyenlő a tettel, tehát ez súlyosbító körülménynek számít.” A 8 évi börtönítéleten kívül még 5 évi politikai jogvesztésre, teljes vagyonelkobzásra ítélték, és kizárták Románia összes főiskolájáról. Hogy Csaba fiunk 1959. május 22-én történt elítélése után milyen utat vagy utakat tett meg, milyen és hány börtönben raboskodott, és milyen körülmények között kötött ki a szamosújvári politikai elítéltek börtönében, nem tudjuk, mert erről fiunk sohasem beszélt, sem nekünk, a szülőknek, sem a testvéreinek, sem a későbbi feleségének. Nem akarta szeretteit szenvedéseinek és kínzásainak felemlegetésével terhelni”.

1958. április 10-e és augusztus 4-e között 21 személyt tartóztattak le a betiltott Bethánia Egylet földalatti továbbműködtetése ürügyén. Az első letartóztatottak között volt Lőrincz János, mikóújfalusi református lelkész, Bakó Pál és Nagy Jenő marosvásárhelyi laikus egyházi ember. Letartóztatták Szilágyi Sándor, Visky Ferenc, Antal Sándor, Jakab Sándor református lelkészeket. A letartóztatottak között nyolc református lelkész volt, két tisztviselőnő, egy diakonissza, a többiek presbiterek, egyszerű egyháztagok voltak. A letartóztatottakat Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Nagyváradon ítélték el, három csoportban, 5–22 év közötti javítófogházra, illetve kényszermunkára. A legsúlyosabb börtönbüntetésre Szilágyi Sándort ,Visky Ferencet ítélték. Visky Ferenc feleségét hét kicsi gyerekkel a baragani Olaruba, kényszerlakhelyre költöztették. Szilágyi Sándor Boldog rabság című kötetében, Visky Ferenc tanulmányok sorában írta meg börtönélményeit. Börtönben sínylődött az unitárius egyház több jeles tanára, lelkésze, teológusa: Simény Domokos püspökhelyettes, teológiai tanár, Erdő János, a későbbi unitárius püspök, Nyitrai Mózes és felesége, Deák Berta, homoródkarácsonyfalvi lelkész, Kelemen Imre, a székelyudvarhelyi unitárius egyházkerület esperese, Szabó Dezső, Léta Áron lelkészek, Nyitrai Levente, Kelemen Csongor, Sándor Balázs teológus, Ambrus Imre római katolikus lelkész.

Forrás: 

Tófalfvi Zoltán: Az 1956-os forradalom visszhangja Erdélyben