1919 májusában a Csanád megyei Apátfalva a Tiszántúl és a Duna–Tisza-köze nagy részével együtt román megszállás alá került. A megszálló erők parancsnokai a bolsevizmus elleni harcra hivatkoztak, ám a valóságban a megszállás után rekvirálás címén megindult az elfoglalt területek módszeres kifosztása. Apátfalván a rekvirálás a gépek és eszközök begyűjtésével kezdődött meg. 

A román ipari és kereskedelmi minisztérium által megbízott százados nemcsak a cséplőgépeket, rostákat és más gépeket, de a kéziszerszámok jó részét is összeszedette. A lábasjószágok rekvirálását június 21-re tűzte ki a mezőgazdasági minisztériumot képviselő tiszt, de az apátfalviak nem teljesítették a felhívást. Június 22-én éjjel mintegy 200 férfi gyűlt össze az egyik tanyán, s a lehetőségekről tanácskoztak. De ekkor már lefegyvereztek egy román járőrt, és számítottak a megtorlásra. Kapákkal, ásókkal és a kezükben lévő néhány katonai és vadászfegyverrel felfegyverkeztek, és 23-án reggel elindultak több csoportban a falu központja felé. talán még el sem dőlt pontosan, hogy mit tesznek, de menet közben elhaladt mellettük egy román tiszt, akire az egyik puskás apátfalvi rálőtt. A tiszt fuvarozására kirendelt magyarcsanádi kocsist lőtték le, a katona elmenekült, de ezzel a kocka el volt vetve. Az apátfalviak úgy döntöttek, megtámadják az időközben megerősített román fegyveres erőket. A falubeliek között szép számmal voltak katonaviselt férfiak, s jó stratégiai érzékkel, három oldalról váratlanul támadták meg a több helyen állomásozó román erőket. A meglepetésszerű támadás pánikot okozott, a románok elmenekültek. Az apátfalviak továbbra is ügyes taktikát alkalmazva, nem üldözték a menekülőket, hanem a községben lévő román egységeket fegyverezték le, s immár több puskával védővonalat alakítottak ki a Szárazér partján, hogy feltartóztassák a Makó felől várt támadást.

A harc, az áldozatokról szóló hírek végsőkig feszítették a lakosság lelkiállapotát, ennek lehetett a következménye, hogy három menekülő román katonát agyonvertek. A lincselésben nők is részt vettek. Ahogy számítani lehetett rá, a nap folyamán Makóról és Békéscsabáról komoly román fegyveres erő érkezett Apátfalvára. A falubeliek június 23-án délelőtt 10 órától úgy délután 2-ig tartották magukat. Erre az időre lőszerük is elfogyott. Hamarosan megkezdődött a brutális megtorlás, kivégzésekre került sor, a tanyákon razziázó granicsárok  férfiakat lőttek le. A bosszúnak 41 halálos áldozata volt. Az összeterelt férfiak közül több mint 80 embert fogtak el, közülük sokan csak 1924-ben szabadultak romániai börtönükből. A sok halálos áldozattal járó megtorlást szabadrablás és a falu – rekvirálást messze meghaladó – kifosztása követte. S a történetnek korántsem volt vége, hiszen a román megszállás maradt 1920 tavaszáig.

A sorozatos verésekkel vallomásra bírt apátfalviak közül végül is 86 személyt vettek tartósan őrizetbe és vittek el a románok Békéscsabára, hogy hadbíróság elé állítsák őket.33 Az elhurcoltak között bizonyosan voltak olyan személyek, akik valóban részesei voltak a lázadásnak, de akadtak olyanok is, akiknek nem volt közük az eseményekhez, rájuk (köztük a községi bíróra és jegyzőre, illetve néhány vagyonosabb apátfalvira) nagy valószínűséggel túszként volt szükségük a románoknak. 

Forrás: https://www.clioinstitute.hu/