„El kell érnünk azt, hogy a kulák kalapot emeljen a [tanács]titkár előtt. A kulákra nem szólnak a védő rendelkezések. Alaposan meg kell nézni a háza táját, és minden szabálytalanságért felelősségre kell vonni. Trágya, szennyvíz, tűzrendészet, állattartás, állatkínzás, jelentési kötelezettség [elmulasztása] és más számtalan. Az adóvégrehajtás és egyéb behajtások tekintetében a demokrácia nem védi a kulákokat. A legnagyobbnál meg kell kezdeni a legerélyesebben a behajtást foganatosítani. Lakásínség van, tehát a kulák felesleges szobáit igénybe kell venni. Le kell járatni a kulákokat, meg kell szégyeníteni őket. A korlátozás a megsemmisítés kezdete” – fogalmaztak kendőzetlenül egy 1949. márciusi járási fejtágítón Orosházán.

Merthogy a kulákok megrendszabályozásának, túladóztatásának, vegzálásának és megbüntetésének nem volt gazdasági észszerűsége vagy elfogadható jogi indoka, pusztán politikai („osztályharcos”) szempontokat követett. Ma sem tanulság nélkül való felidézni, a berendezkedő diktatúra hogyan bánt el a falusi társadalom független szereplőivel, a nagygazdákkal, „magaura” középparasztokkal és polgárosodó társaikkal, valamint érdekvédő szervezeteikkel, a Kisbirtokos Szövetséggel és a Kisgazdapárttal. Ma van a kuláküldözés emléknapja.

Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára 1948. augusztus 20-án kecskeméti beszédében hirdette meg a "kuláküldözést" mint a szocializmus építésének, a mezőgazdaság kollektivizálásának fontos eszközét. Az államhatalom a kulákokat a kapitalista rendszer utolsó maradványainak tekintette, akik a mezőgazdaság szocialista átszervezésének fő akadályozói. A kulákokat a "dolgozó nép" ellenségének kiáltották ki, és megindult a béreseket foglalkoztató módosabb parasztok módszeres üldözése. Országosan mintegy 71 ezer kulákcsaládot tartottak nyilván, kuláknak az minősült, akinek 25 hold vagy annál több szántója, 5 hold vagy annál több szőlője volt, továbbá a cséplőgép-tulajdonosok és a malmot üzemeltetők. Ám gyakorlatilag a helyi pártvezetőség döntött arról, ki kerüljön fel a kuláklistára.

A kuláknak minősített gazdákkal szembeni propagandahadjárat is már 1948 júliusától kezdetét vette. A párt központi lapjában, a Szabad Népben, illetve a megyei lapokban is tucatjával jelentek meg azok a cikkek, amelyek a kulákgazdák fejére olvasott vétségek tömkelegével igyekeztek ellenük uszítani. Hasonlóképp a Ludas Matyi karikatúrái is a politikai üzenetközvetítés csatornáivá lettek, és hétről hétre mutatták be a rajzokon azt, hogy a kulákgazdák milyen fondorlatok révén próbálják a népgazdaságot megkárosítani. Ezek az illusztrációk valójában azon vádak alapján készültek, amelyek miatt a kuláknak bélyegzett gazdák jelentős hányadát közellátás veszélyeztetésének vétsége címén bíróság elé citáltak. A vádak között szerepelt, hogy a különféle mezőgazdasági munkákat nem kellő időre vagy előírt minőségben végezték el, vagy a beszolgáltatási kötelezettségeiket nem teljesítették, esetleg szennyezett gabonát, felhígított tejet adtak be, illetve feketevágást követtek el. Bár a fenti vádakkal kisebb számban kis- és középparasztokat is bíróság elé idéztek, az osztályszempontú ítélkezés jegyében ugyanazért a tettért más büntetést szabtak ki egy kuláknak bélyegzett gazdára, mint egy kis- vagy középparasztra. Mindezen felül a beszolgáltatás maradéktalan behajtása érdekében indított elszámoltatásokat is a kuláknak nyilvánítottak portáin kezdték, és sok gazdát – főként a déli határsávból – a Hortobágyra hurcoltak.

A kulákokat különösen súlyosan sújtotta a beszolgáltatás, az adó feletti, valószerűtlenül magas teher, amely anyagilag teljesen ellehetetlenítette a középparaszti réteget. Sok kulákká minősített személyt a lakásából melléképületbe költöztettek ki, a házába pedig betelepedtek a helyi pártfunkcionáriusok. A gazdák tömegével menekültek földjeikről, miután azokat "önként" felajánlották az államnak. Volt, aki nem bírta elviselni a zaklatásokat, és öngyilkosságot követett el, másokat otthonukban vertek agyon, vagy a börtönben elszenvedett testi bántalmazások következtében vesztették életüket.

A kulákok megbélyegzése mindennapos volt, igazolványukban ott virított a nagy K betű, még iskolás gyermekeik neve mellett is ott szerepelt az osztálynaplóban. Gyerekeiket középiskolába is csak nehezen vagy egyáltalán nem vették fel, legfeljebb lakóhelyüktől távol, felsőoktatási intézménybe pedig még a legjobban tanulók sem kerülhettek. Nagykorúságuk elérése után sokan elköltöztek a községekből, falvakból, mert munkásként elhelyezkedve, néhány év után már munkásszármazásúként nyilvántartva egyetemre, főiskolára kerülhettek.

VIA HELSINKI.HU