1941. július 15-én született Medveczky Ádám Kossuth -díjas karmester, az Operaház mesterművésze, örökös tagja, Prima Primissima –díjas .

Édesanyja az operaház korrepetitora volt, édesapját négy éves korában elveszítette, nevelőapja Katona Lajos, az operaház magánénekese lett.

Erre a korszakra így emlékszik vissza a 85 éves mester:

Egyik nagybátyám még az első világháború után tűnt el valamelyik orosz hadifogolytáborban. A mai napig tisztázatlan édesapám sorsa, aki a „felszabadítás” egyik áldozata lett, málenkij robotra vitték el. A Ferencvárosban laktunk, a Boráros tér 6. szám alatt. A „felszabadítók” nagyon ravaszul tették a dolgukat, nem erőszakkal szedték össze az embereket, hanem kijelentették, hogy lisztet és cukrot kapnak cserében a munkavégzésért. Ennek ma felfoghatatlan értéke volt azokban a nehéz napokban, mikor éheztek az emberek. Másképpen történt. Úgy hallottam, hogy lágerbe kerültek, ahonnét aknaszedésre terelték ki őket naponta fegyveres kísérettel. Mikor valaki szökni próbált, tűzet nyitottak rá. Ennek a drámai történetnek bizonyos részleteit azokból a levelekből ismerem, melyeket azoktól kaptam, akikkel annak idején egy házban laktunk. A tengernyi borzalomból mi, a testvéreimmel nagyon keveset érzékeltünk. Halk szavú, de rendkívül erős hitű édesanyánk szerető gondviselése megmentett ettől.

1948-ban költöztünk el az Erzsébetvárosba, a Damjanich utcába, mert időközben elkezdtem tanulmányaimat a Fasori Evangélikus Gimnáziumban és az új otthonunktól korrepetitor édesanyám munkahelye, az Operaház is sokkal könnyebben megközelíthető volt. Egy évvel később a legendás alma mater kapuit évtizedekre bezárták. Nem sokkal előtte kellett megtapasztalnunk azt, hogy a tanteremben elmaradt a szokásos reggeli imádság, ehelyett később bejött egy fiatalember, akiről akkor még nem tudhattuk, hogy úttörővezető és valami olyasmivel kezdte a mondanivalóját, hogy „na, gyerekek, most a kis mókuskáról fogok mesélni nektek…” Ilyen módon kezdtük el megtapasztalni az államosítást, az egyházak és a vallásosság elleni szankciókat és „a fordulat évének” további következményeit. A fél iskolával együtt én is arra kényszerültem, hogy másutt folytassam megkezdett tanulmányaimat. Csodálatos érzés volt, amikor a kilencvenes években újra megnyitotta kapuit a Fasori Evangélikus Gimnázium, és meghívták az összes régi diákot.

 A középiskola elvégzése után felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. Itt a karmesterképzőben és a zeneelmélet szakon Kórodi András volt a mestere. Közben 1960–1969 között a Magyar Állami Hangversenyzenekar szólamvezető üstdobosaként is működött. Ezután a Magyar Állami Operaház korrepetitora lett.

1974-ben elnyerte a Magyar Televízió első alkalommal megrendezett karmesterversenyének második díját, és közönségdíját, ami országszerte ismertté tette a nevét. Még ebben az évben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusa lett, az intézményben eleinte a zenekari gyakorlatok vezetője volt. 1974-ben kezdte meg karmesteri működését a Magyar Állami Operaházban, elsőként a Così fan tuttét vezényelve el. 1976-ban Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki. 1982-ben a Zeneakadémia Magánének és Zongora tanszékének tanára lett. 1987-ben kinevezték a Magyar Posta Szimfonikus Zenekara (ma MATÁV Szimfonikusok) zeneigazgatójának, ezt a pozíciót 1996-ig töltötte be. Közben egy rövid ideig a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatójaként is működött, 1990–1993 között. 1997-től 2022-ig a Győri Nemzeti Színház állandó vendégkarmestere.

Kiemeli: dolgoztam a hágai zenekarral, a berlini szimfonikusokkal – ezek is nagyon jó zenekarok, de amikor hazajöttem, láttam, hogy nincs miért szégyenkeznünk. Ha olyan a karmester és a műsor, akkor a zenekaraink nagyszerűeket tudnak produkálni, az Opera éppúgy, mint a Rádiózenekar vagy a Nemzeti Filharmónia, de sorolhatnám a vidéki együtteseket is.

Sohasem törekedtem arra, hogy tudatosan építsem a szakmai karrieremet. Bármit kínált az élet, tudásom javát adva igyekeztem megfelelni az összes kihívásnak. Igent mondtam akkor is, ha éppenséggel nem volt a szívem csücske a szóban forgó mű. Az ember nem dirigálhatja mindig a kedvenc darabjait, mert az élet nem kívánságműsor és ezt mind a hivatásomban, mind a magánéletemben számtalanszor megtapasztaltam. Az élet egyik titka éppen az, hogyan tudunk alkalmazkodni azokhoz a feladatainkhoz, melyet nem éppen kitörő örömmel végzünk ilyen vagy olyan okok miatt. Richard Strauss A rózsalovag című operájában hangzik el a következő félmondat, amikor egy harmincéves asszony elénekel egy monológot emberségről, öregedésről, fiatalságról, és eközben hangzik el az, hogy az ilyesféle kihívásokat belső szívvel és hittel tűrni kell. „Ki hogyan tűr, a nagy különbség abban áll.” Az embert érheti sokféle öröm, és bánat is, de mindenféleképpen tovább kell menni az adott helyzetben. Kudarc vagy gond esetén pedig benső erővel azonnal meg kell próbálni úrrá lenni a pánikon, a krízisen. Ez mindenki számára nehéz, természetesen nekem is. Kerültem olyan helyzetbe, számtalan esetben, amikor benső erő ide, külső segítség oda, képtelen voltam azonnal megoldást találni. Türelemmel gyakorlom a hivatásomat, amelyet nagyon szeretek. Ez az életem.