A nagyváradi bíróság január 29-én döntött Fejes Rudolf Anzelm premontrei apát, váradhegyfoki prépost-prelátus kilakoltatásáról. A kilakoltatás annak ellenére végrehajtandó, hogy az alapfokú ítélet megfellebbezhető, valamint a bíróság elfogadta az apát által megfogalmazott alkotmányossági kifogást.

Fejes Rudolf Anzelm a Váradhegyfoki Premontrei Prépostság Facebook-oldalán közzétett február 12-ei, csütörtöki közleményében ezt írta:

2026. február 11-én, a Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária emléknapján kézhez kaptam a végrehajtói iratokat. A végrehajtási eljárás ügyszáma 54/2026; az eljáró végrehajtó Moza Gheorghe Sorin; a kérelmező a Municipiul Oradea – Direcția Patrimoniu Imobiliar. A felszólítás nyolc napot ad, és kimondja: 2026. február 23-án, 10:00 órakor megkezdik a kilakoltatásomat, csendőri jelenléttel és kényszerrel.

Ezen a ponton már senki ne beszéljen „jogvitáról”. Itt nem igazságot keresnek, hanem menetrendet hajtanak végre. Ennek a menetrendnek egyetlen célja van: hogy eltűnjek az útból. Kívülről sokan mégis úgy tesznek, mintha ez egyszerű lakáshasználati ügy volna, és megkapom a „jótanácsot” is: menjek albérletbe, mert bárhol lehetek premontrei. Ezt muszáj világosan kimondanom: aki így beszél, vagy nem érti, mi a szerzetesség, vagy pontosan érti – és éppen ezért akarja lefordítani egy lakcímre.

Én premontrei örökfogadalmas szerzetes vagyok. Prépost-prelátusként a váradhegyfoki premontrei prépostság rendházában lakom és szolgálok, a templom közvetlen közelségében. Az én életem nem albérletek sora. A szerzetességet nem lehet úgy „áttenni” egyik címről a másikra, mint egy bútort. Itt nem az a kérdés, hol alszom február 23-án este, hanem az, hogy hol tudom élni azt az életet, amit megfogadtam: a rendi jelenlétet, a liturgia rendjét, az imádság állandó ritmusát, a szolgálat gyakorlati feltételeit. A rendház és a templom együtt a rendi élet rendeltetési helye. Ha ebből kiszakítanak, nem egyszerűen „lakhatást” veszítek, hanem a szolgálat és a szerzetesi folytonosság feltételeit akarják elvágni.

A megalázás ott kezdődik, hogy nem elégednek meg a fizikai eltávolításommal. A végrehajtó azt kéri, jelenjek meg az irodájában, és tegyek írásos nyilatkozatot arról, „mi az enyém”, és készítsek leltárt a javaimról. A leltárkérés itt nem ártatlan adminisztráció, hanem módszer: azt akarják, hogy én magam működjek közre a saját megaláztatásomban, és úgy tűnjön, mintha „egy magánszemély vagyonáról” volna szó, miközben valójában a rendház és a templom kiszorítása a cél – rajtam keresztül, az én megtörésemmel.

Különösen cinikus, hogy miközben azt ismételgetik, hogy „jogcím nélkül” lakom önkormányzati ingatlanban, a saját, nyilvántartott irataim – és az általuk is becsatolt dokumentumok – ennek az ellenkezőjét bizonyítják. A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Váradhegyfoki Premontrei Prépostság között fennálló, az ITM-nél is regisztrált munkaszerződésemben a munkaköröm megnevezése egyértelmű: Functia/meseria: exarh (1234/28.10.1998), és ezt a későbbi módosítás is megerősíti: Exarh FEIES Rudolf (Act adițional 1437/20.10.2013). Ennek a jogviszonynak a lényege az, hogy a szolgálati helyem maga a prépostság – vagyis a Roman Ciorogariu utca 16. szám alatti rendházi szolgálati tér –, ahonnan most 2026. február 23-án 10 órakor karhatalommal akarnak eltávolítani.

És van egy, mindenki számára érthető abszurditás is: maga a polgármesteri hivatal hivatkozik olyan bérleti/lakáshasználati szerződésre, amely kifejezetten rögzíti a szolgálati lakhatásom jogcímét, ráadásul határozatlan időre. A 2025. augusztus 26-án benyújtott Concluzii scrise iratukban „azonnali kilakoltatást” kérnek, miközben a saját peranyagukban ott van az 1998. május 25-én kelt szerződés (ikt. 51/25.05.1998): az Olaszi (Republicii u. 28.) római katolikus plébánia – mint kezelő – az adminisztrátor pap útján velem, mint a premontrei prépostság alkalmazottjával szerződik az Oradea, Roman Ciorogariu 16. szám alatti, 56,28 m²-es lakrészre és a szerződés kifejezetten kimondja: a használat/bérlet határozatlan idejű 1998. május 1-jétől. Magyarul: a szolgálati munkaviszonyomhoz kapcsolódó lakhatási jogcímet ugyanazok az iratok támasztják alá, amelyeket ők maguk is használnak – mégis a „jogcím nélküliséget” ismételgetik, mert nem az igazság számít, hanem a cél.

A legsúlyosabb tény az, hogy ez az ügy nem „lakáshasználat”. A váradhegyfoki premontrei rendház és a prépostság nem magánjogi bérlemény, hanem önálló, történetileg folyamatosan fennálló egyházi jogi személy és intézmény. Nem egy „ott lakó személy” jogcímét vitatják, hanem a prépostság rendeltetésszerű székhelyhasználatát vágják el erővel: a rendházból és a templom közvetlen környezetéből akarják kiszorítani a jogalanyt, amelynek ott van a központja, iratai, liturgikus élete és intézményi működése.

Az a minősítés, hogy „jogcím nélküli lakáshasználó”, ebben a keretben nem leírás, hanem átminősítés: a közjogi egyházi intézményt magánszeméllyé redukálja, hogy a végrehajtás technikailag „egyszerű” legyen. Valójában azonban nem „egy embert” mozdítanak el egy címről, hanem a prépostságot teszik működésképtelenné azzal, hogy a székhelyét kiürítik.

A végrehajtói iratok a költségeket is rögzítik: összesen 3.121 lej (363 lej végrehajtási költség, 96 lej postaköltség, 2.662 lej végrehajtói díj). De a pénz itt nem mellékszál, hanem eszköz. Három éve zár alatt van a prépostság bankszámlája. Erre megy ki a játék: anyagilag elzárni, kiéheztetni, hogy ne legyen erő védekezésre, képviseletre, szakértőre, és végül arra se, hogy a rám bízott rendet és a prépostság javait megóvjam. Nemcsak a rendházból akarnak kitenni, hanem a szolgálat feltételeit is el akarják venni, hogy a szerzetesi jelenlét magától omoljon össze.

És most jön az a pont, ahol az „épületfelújítás” szó végképp hazugsággá válik. Miféle városfejlesztés az, amikor az önkormányzat „felújítani” akarja A MI RENDHÁZUNKAT, A MI ISKOLÁNKAT, A TEMPLOMHOZ TARTOZÓ RÉSZEKET, miközben előtte KARHATALOMMAL KIÜRÍTI, és kiszorítja belőle a rendi életet, hogy kész tényeket teremtsen? Ez nem fejlesztés, hanem KISAJÁTÍTÁS FELÚJÍTÁSI KÖNTÖSBEN.

Ráadásul mindez egy olyan országban történik, amely negyedszázada ígéri a szakrális ingatlanok külön rendezését. Elég lett volna valaha komolyan elolvasni az O.U.G. NR. 94/2000 szövegét: az alin. (2) expressis verbis rögzíti, hogy a TEMPLOMOK ÉS KOLOSTOROK restitúciós rendezése nincs megoldva, és erre KÜLÖN TÖRVÉNYT fognak hozni. Ebből a „majd hozunk” ígéretből HUSZONÖT ÉV ALATT NEM LETT SEMMI!

Most pedig a hiányzó törvényt nem jogalkotással pótolják, hanem VÉGREHAJTÓVAL. Előbb „csak” az embert teszik ki, utána „csak” kiürítik a rendházat, majd „felújítás” címén mindent a saját rendelkezésük alá vonnak. Ez a minta mindenütt ugyanaz: először a személyt veszik célba, aztán a helyet, aztán az iratokat, végül a jogcímet — és mire észbe kapunk, HELYBEN MEGSZŰNIK A PREMONTREI JELENLÉT, nem azért, mert „elfogyott”, hanem mert KISZORÍTOTTÁK.

Ezért mondom ki biblikus szóval is, mert néha a Szentírás nevezi meg a legpontosabban, mi történik: Nabót szőlője ez (1Kir 21). A hatalomnak kell a hely, kell a haszon; amikor pedig valaki azt mondja: „ez örökség, nem eladó”, akkor jön a díszlet, a vád, a gyors eljárás, és a végén a kiszorítás. Ma nem kővel köveznek, hanem pecséttel és végrehajtóval. A szerkezet ugyanaz: a kívánsághoz mindig találnak kezet, amely aláírja és végrehajtja.

Mindezek miatt kérem mindazokat, akik értik, mit jelent a rendház és a templom egy szerzetesi életben, hogy segítsenek.

Aki tud, kérem, álljon mellém konkrét támogatással, és kérem, adja tovább ezt a közleményt, hogy mindenki értse, hogy itt nem „költözés” történik, hanem a váradhegyfoki premontrei szerzetesség jogfolytonosságát akarják elvágni az eltávolításommal.

Most pedig nem szónoklatot kérek, hanem felelős szolidaritást: jogi és nyilvános képviselethez kapcsolatot, és aki tud, anyagi segítséget is, hogy a védekezés és a mindennapi szolgálat feltételei ne legyenek elvágva. Ne engedjék, hogy ezt csendben elintézzék.

Egyedül vagyok ebben: nincs mögöttem párt, nincs mögöttem „szavazat”, nincs kapcsolati hálóm. Nekem csak az örökfogadalmam van és éppen ezért vagyok útban. Nem azért akarnak félretenni, mert bármit „rosszul csináltam”, hanem mert nemet mondtam: nem adtam oda az örökfogadalmat a politikának, és nem engedtem, hogy a rám bízott premontrei rendi javakat szétosszák.

Aki érti, mi a tét, kérem: álljon mellém névvel és arccal, mert ha hallgatunk, a történet úgy fog kinézni, mintha „csak egy papot” tettek volna ki. Pedig nem erről van szó: itt éppen arra játszanak, hogy a csendből „beleegyezés” legyen, és hogy a kész tények után mindenki csak vállat vonjon. Ezért kell most kimondani és felvállalni, ami történik, mert később már könnyű lesz azt mondani: „sajnáljuk, de már nincs mit tenni”.

És tudom: az erőnek lehet ideiglenes sikere. Ma pecsétet tesznek rá, holnap végrehajtót küldenek, és azt hiszik, ezzel lezárták. Nem zárták le. Mert a végső mérce nem a pillanatnyi érdek, hanem az igazság – és az igazság mércéje Isten előtt áll.

Nagyvárad, 2026. február 11.

Fejes Rudolf Anzelm O.Praem.

apát (exarka), prépost-prelátus

⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠

A premontrei rend az elmúlt évtizedekben perek tucatjait indította a román állam és intézményei ellen annak érdekében, hogy visszaszerezze nagyváradi ingatlanvagyonát, mely több reprezentatív nagyváradi és félixfürdői épületből, valamint mintegy 1100 hektár földterületből állt. Az egyházi ingatlanok restitúciós bizottsága korábban arra hivatkozva tagadta meg a rend egykori nagyváradi iskolájának a visszaszolgáltatását, hogy a telekkönyv szerint az épület már 1936-tól a román államé volt, így nem illetékesek dönteni, mivel csak a kommunizmus idején elkobzott ingatlanokkal hivatottak foglalkozni -írja a ma7.sk.

Fejes Rudolf Anzelm korábbi, az ügy jogi hátterét ismertető közleményében azt írta: az 1936-ban Onisifor Ghibu által a román állam nevére elvégzett telekkönyvi átírást a rend bíróságon megfellebbezte, és mivel a pert nem tárgyalták le - a bíróság szerint elveszett a dosszié -, nem tekinthető törvényesnek. Továbbá azt is állítja, hogy a gimnáziumi rész államosítását 1949-ben bejegyezték a telekönyvbe, így a restitúciós törvény alapján visszaigényelhető az épület.

Közölte: a nagyváradi polgármesteri hivatal a prépostság tudtán kívül újabb bírósági perrel kitöröltette az államosítást a telekkönyvből és egy nem jogerős bejegyzésre állította vissza a jogállapotot, majd elkezdte kataszterileg feldarabolni az ingatlan épületeit, udvarait és külön telekkönyvi betétekbe áttelekkönyvezni a saját nevére. Szerinte később ezekre hivatkozva küldték a kilakoltatási végzést is.

Anzelm atya szerint a mostani gyorsított, azonnal végrehajtható kilakoltatási döntés nem egy magánjogi »lakáshasználati« vita lezárása, hanem egy folyamat része, amelynek célja a teljes kiszorítás: nemcsak a rendház, hanem a premontrei templom, a templomkert, a kápolnák, a sekrestye, az egész váradhegyfoki egyházi tér és az élő egyházi jelenlét eltüntetése.

Forrás: ma7.sk, birharinaplo.ro, kronika.ro

(2026.02.12.)